Tag Archives: Pedró

Zámolyi Pedró

2010.Szeptember

Kevés dolog tűnt hihetőbbnek, mint hogy az autón kívül csak ritkán járó busszal megközelíthető Zámolyon még szállás is legyen helyben – ám mindez megvalósult. A szeptember eleji eseményt márciusban szervezve lassan körvonalazódott a teleház elérhető álma, meg a hozzá árukapcsolt helytörténeti múzeum, majd mindennek foglalataként a sörfőzde-étterem. Akkor kezdtem érezni, hogy tévedés lenne Isten háta mögöttinek gondolni e helyet, amikor sok hónapra előre szervezve kiderült: látogatásunk napjára már két csoport jelentkezett.Még szerencse, hogy többször bővítették a helyszínt.

-Tiétek lesz a hátsó traktus, ott  nem zavar majd senki – nyugtatott meg Szalai Péter, a tulaj, majd talán valamit kiolvashatott  arcvonásaimból, mert rögtön hozzátette, az, hogy hátsó, az egyáltalán nem leminősítés, nézzük csak meg.

Aztán a szeptemberi szombat délelőttjén összegyűlve előbb félszegen becserkésztük a szállást (csak egyikünknek okozott gondot odatalálni, a profi kamionosnak), amely igen takaros, sok növény és ízléses belső kialakítás teszi otthonossá. Kevéssel utána pedig  valóban örültünk különtermünknek, ahol súlyos és szépen faragott fa bútorok között, tágas helyen terpeszkedhettünk el. Rövidesen működni kezdett a közösségi lét motorja, a helyi előállítású világost ontó sörcsapoló, itt is általános örömre magunk nyomkodhattuk a levet, ha sikerült habpárna helyett azt  kinyerni. Közénk telepedtek vendéglátóink, akik meséltek a főzde tizennyolc évéről, az indulás és a mai túlélés nehézségeiről. Közben a Pedró névre hallgató intézmény felségjelével ellátott korsók, poharak vonzották a szenvedélybetegeket, nem különben a barátságból kapott címkék is.

Átrándultunk az udvarban álló sörészeti üzembe, ahol végigkalauzoltak minket a gyártás folyamatán, a túra alatt némelyek alig leplezetten nyomultak volna előre a szűretlen sört adó mintavevő csapig – de nincs helye sietségnek tudományos előadás közepette !  Azért szomjhalál nem fenyegetett senkit, kivált, hogy kifelé haladtunkban elkerülhetetlenül a flakonba töltő egység mellett visz az út, üres kézzel kevesen távoztak.

Népes különítményünk tagjai Szegedtől Győrig, Budapesttől a Bakonyig verbuválódtak, épp elegendően ahhoz, hogy eztán órákig belefeledkezzenek a gyűjtői lét esszenciális tevékenységébe, az ádáz cserélgetésbe. Asztalra tett sörök mellett albumokba hajoló, dobozokba búvó alakok munkálkodtak készleteik bővítésén. Észre sem vette senki közülünk, hogy  a falon túl  benépesült a belső terem.

Az előzetesen megbeszéltek szerint a vendégház mindenese, a helyi rádiós és múzeumvezető, Menyhárt István  várt visszaérkeztünkre délután, hogy elkalauzoljon a helytörténet rejtelmeibe, a magtár-múzeumba. Itt hallottunk a település múltjáról, mialatt a 19. századi épületben a korabeli gazdálkodás és kézművesség emlékeit néztük. Eredeti  ötlet e kincseket épp itt kiállítani, s igazán becsülendő, hogy  mindezt állami támogatás  nélkül, saját erőből és alkalmi segítségekkel működtetik. Még egy sajátos történelmi momentummal ismerkedtünk meg e falak között: az épület felső részében az 1945.év legnagyobb honi tankcsatájának szomorú emlékeit mutatja be egy külön kollekció. Kísérőnk elmondása szerint még a hatvanas években sem számított ritkaságnak, hogy szántáskor ágyulövedék fordult ki a földből, és több robbanásos balaset jelentette a szörnyű vérontás utóéletét.

Visszatérve bázisunkra folyt tovább a társas élet, melybe frissítésként egy  újabb hordó kapcsolódott be – nem hoztunk szégyent egyesületünkre, erre még a személyzet is elismerően bólintott. Pedig hol voltunk még a búcsútól ! Közben a nagyteremben kicserélődött az asztaltársaság, ami az idő estére fordultával mind dinamikusabb éneklésből és táncból állapíttatott meg elsődlegesen. Ehhez képest mi szerényen  elvoltunk, többen a biliárdasztalt szállták meg, a hat éves K.Norbi alkalmi munkásként flakonokat töltögetett kint  – hiába, a vér nem válik vízzé, esetében legfeljebb majd sörré – ,mások a sörforgalmazás orális históriáját hallgatták a főzde vezetőjétől, sok színes sztorival a félmúltból. Néhányak elkapkodván az élet igazán szép óráit, csomagoltak, s búcsút  (v)ettek.

A mag azonban éjfél előtt örök barátságot fogadva a Pedró étteremmel és sörözővel becsülettel kiürítette a második hordót is, újra és újra köszönve a  háziaknak  az igen nagyvonalú vendéglátást és a gazdag programot.

Nem tudunk e helyre sem másképp emlékezni, mint a visszatérés szükségének érzésével.

Fotók a Fényképek oldalon

(K.A.)